A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött (botaji kultúra), majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy a lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátasállatként.

LÓTARTÁS

A ló háziasítása az i. e. 4. évezredben történhetett, s a háziló igen korán eljutott Elő-Ázsiába. Első kultúrtörténeti emlékei, képi ábrázolásai mindesetre az ottani neolitikus civilizációkból maradtak fenn (Zeuner, F. E. 1963; Matolcsi J. 1975: 179). A magyar „lovasélet ősisége” sokat vitatott kérdés. Minden jel arra mutat, hogy a háziló és a lovaglás az i. e. 2. évezred folyamán eljutott az ugor ősnéphez. Akkor már Skandináviába, a mai Finnország területére és az Ibériai-félszigetre is megérkezett a ló és a lótartás. Az ugor lovaskultúráról tanúskodik ló, nyereg, fék, ostor szavunk ugor kori származása, a másodfű, harmadfű (ló) korjelző kifejezésben tükröződő szemlélet, amely a voguloknál is él. 

 A magyar lóállomány azonban a középkorban sem volt teljesen egységes. Krónikáink hírt adnak arról, hogy a magyar fejedelmek és királyok – Árpádtól elkezdve – gyakran ajándékoztak felszerszámozott nemes lovakat külföldi uralkodóknak (László Gy. 1943: 168; Matolcsi J. 1982: 250). Egy 1308-ból származó krónika írja, hogy a magyarok lovai alacsonyak, erősek és gyorsak, az előkelők és nemesek lovai ellenben nagyok és szépek.

 A 18. század első felében aztán olyan nagy megrázkódtatás érte az ország megfogyatkozott lóállományát, ami elvezetett az állami támogatással megindult fajtaváltáshoz, s a régi lófajták fokozatos kipusztulásához.

LÓBETEGSÉGEK, NÉPI GYÓGYMÓDOK

Lótartó gazdák az 1940-es évek előtt ritkán hívtak állatorvost beteg jószágukhoz. Előbb a tulajdonos maga próbálkozott, esetleg gyógyító emberhez, népi lódoktorhoz fordult. Pásztorok, uradalmi állatgondozók, lókereskedő cigányok közül váltak ki azok a kisebb-nagyobb körzetben elhíresedett gyógyító emberek, akik a népi gyógymódok mellett patikaszereket is alkalmaztak (Katona I. 1958: 234). A ló hibáinak, betegségének felismerése hozzátartozott a lótartók szakértelméhez. Jó gazda azonnal látta a ló hibáját (hajlott hátú, lógó fülű, járása kaptás, kaszás vagy cseberbelépő) és rejtett betegségét: kehes, pókos, vak, rokkant.

Heveny gyulladásokat ereléssel, vércsapolással (venaesectio) kezeltek. A túlzott abrakolás által okozott vérbőséget is érvágással, 1–2 liter vér elvételével szüntették meg. Rendszerint a nyak alatti ütőeren, ritkábban a szájpadláson „ereltek”. (Ugyanis az ínyen levő gyulladást a kovács kis késsel felnyitotta.) Erre a beavatkozásra kevés lovasgazda vállalkozott. Pásztorok, kovácsok, lovari cigány gyógyítók végezték az érvágást, s esetenként 50–100 kg búza, vagy annak az ára volt a fizetségük .